2. fejezet

Hányás.

Ez volt az egyetlen gondom, amikor reggel felébredtem. Hánynom kellett. Valójában, ez volt az egyetlen gondom… amíg meg nem fordultam és valaki más fejébe nem ütköztem.

Mivel, hogy az egyszemélyes ágyakat, kifejezetten nem két embernek tervezték, Harry fejét látni közvetlenül az enyém mellett a párnán, nem igazán segítette elő, hogy nyugodt maradjak. Felsóhajtottam. Harry egy kézzel odanyúlt és megdörzsölte a pontot, ahol az orrához értem. Sóhajtott, majd tovább aludt.

Mondanám, hogy az volt a legrosszabb, hogy rájöttem, hogy meztelen vagyok, de a gyomrom háborgása ezt megcáfolta. Ki kellett jutnom.

Mivel az ágy a falhoz volt nyomva, hogy a szobában több hely maradjon, az egyetlen kiutam az volt, ha keresztülmászok a lakótársamon – milyen kínos. Nagyon gyorsan végiggondoltam, hogy hogy kellene kivitelezni, majd kimásztam a takaró alól, amilyen gyorsan és halkan csak lehetett.

Gyorsan jobbra néztem és örömmel nyugtáztam, hogy Harry még mindig alszik.

Hogyan is kellene keresztülmászni mindenféle fizikai kontaktus nélkül és úgy, hogy az ágy csak éppen mozduljon meg… ez volt az igazi kérdés. Ezt a határt még soha nem léptük át ezelőtt, még csak meg sem közelítettük, de még csak ahhoz sem voltunk elég közeli kapcsolatban, hogy felébresszem és megkérjem, hogy temesse a párnába a fejét, amíg én kimászok az ágyból és eltűnök. Olyannak kellett lennem, mint egy csúszó-mászónak. Valójában, a legjobb az lett volna, ha Harry ébred fel, fogja magát és a szétdobált ruháit, átvonul a saját szobájába, míg én a fürdőben kihányom a tequilát. Akkor úgy tehetnénk, mintha ami történt, az elkerülhetetlen és természetes lenne, vagy mintha meg sem történt volna.

Tenyeremet Harry mellé támasztottam az ágyra és az egyik karomat és lábamat átemeltem a testén, figyelmesen, hogy nehogy hozzáérjek. Nem épp a legkecsesebb pozíció, pláne teljesen meztelenül, de senki nem látott.

- Reggeli gyönyörök – motyogta egy hang alólam. Majd mielőtt bármit is reagálhattam volna, már egy kéz volt a mellemen.

Felkiáltottam, elvesztettem az egyensúlyom abban a béna pozícióban és összerogytam. Harry felmordult meglepetésében és én, idegesen és elpirulva hátravágódtam a falhoz és a takarót rángattam magamra, ami nem meglepően elég nehezen ment ilyen vészes helyzetben.

- Basszameg! – csattant fel és a másik irányba húzódott rögtön. Az ágytámla fogta meg végül. – Elfelejtettem, hogy te voltál!

- Hogy lehet azt elfelejteni? – vádaskodtam, annak ellenére, hogy amíg meg nem fordultam, ami csak egy perce volt, én is elfelejtettem. Harry a hajába túrt, mintha csak ki akarná tépni és nagyokat pislogott, hogy eltűntesse az álmosságot. – Arra keltem, hogy a melleid az arcomba toltad, mit kellett volna gondolnom?!

- Istenem! – undorodva néztem rá és feljebb húztam a takarót a mellkasomon. A szemét forgatta.

- Miért is voltak a melleid az arcomban?

- Nem voltak! – tiltakoztam, de nem vette be, úgyhogy hozzá tettem – Próbáltam kimászni az ágyból, mert valaki eltorlaszolta az utat!

- Nem tudtál volna egyszerűen csak felébreszteni?

- Nem! – még az ötlet is abszurd volt – Az kínos lett volna. – A szemei kikerekedtek, bólintott, a szarkazmus sütött az egész testéből.

- Mert így… olyan ideális volt.

- Nos, nem számítottam rá, hogy felébredsz.

- Jobb lett volna, ha nem.

Volt egy pillanatnyi szünet köztünk, amíg vádaskodóan meredtünk egymásra és védekezően szorítottuk csupasz testünkhöz a takarót. De soha nem voltam olyan, aki el bírja viselni a kínos csendeket.

- Nem túl úriemberes viselkedés, ha az első dolgod reggel, hogy megragadd egy lány melleit – ripakodtam rá. Elnevette magát.

- Akkor kénytelen vagyok felvilágosítani téged, hogy az meg nem volt túl nőies, ahogy te próbáltál kimászni az ágyból.

Még egy adag kínos csend és jeges tekintetek. Végül elpuhultam.

- Harry?

- Igen?

- Ez nem jött be.

- Mi?

- Attól, hogy veled aludtam még nem felejtettem el Zayn-t. Még mindig szeretem őt. – Rosszallóan tekintett vissza rám, végül ellazította a vállait és kuncogni kezdett.

- Igen, pont ez az a mondat, amit minden srác hallani akar a következő reggel.

- Bocs – vágtam rá gyorsan, majd elkaptam a tekintetem. Harry közömbösen vállat rántott, majd alaposan megválogatta a szavait.

- Talán nem kellett volna felajánlanom, hogy lefekszem veled. – Újra keményebb lett. – Védelmemre szóljon, ez csak egy bevett szokás, amit alkalmaztam rajtad. Ez mindig előjön, amikor sokat iszom. Nem kellett volna belemenned.

- Én többet ittam, mint te – vitatkoztam. – És szomorú voltam, és magányos, és letargikus.

- Kérlek, tipord keményebben az egóm – motyogott. – Olyan jó érzés!

- Ó, te kezdted. – Megrántottam a takarót, de ő is erősen fogta.

Újra csend állt be közénk, míg mi mindketten el voltunk merülve a saját gondolatainkban. Míg nekem lövésem sem volt, hogy mi járhat Harry fejében, miközben a tekintetét a szobában járatja össze-vissza, addig én minden igyekezetemmel azon voltam, hogy visszanyerjem az emlékeimet az előző éjszakáról.

Csak néhány kép volt meg. Dübörgő zene, rengeteg ember és Niall kamerája. Zayn és Miss Hosszúcomb. Elszenderedtem egy kiütött Liam vállán. Újra felesezek, ezúttal már Harry-vel a konyhában. A trófeatartó éles sarka a hátamba áll, ahogy keresztülhaladunk a folyosón. Forró lehelet az arcomon, ajkak a kulcscsontomon, ujjak cikáznak a szoknyám alá. És néhány csekélyebb dolog, mint hogy Harry meztelen mellkasa az enyémnek nyomódik, vagy ahogy a fejtámla ütemesen verődik a falnak. De magára a szexre tulajdonképpen nem emlékeztem. Bár valószínűleg ezért hálásnak kellene lennem, de még így is éreztem a megbánás hasító fájdalmát magamban. 

Óvatosan néztem rá. Kócos fürtjeivel és a koncentrációtól összehúzott szemöldökével leginkább idegesnek nézett ki.

- Nem lesz kínos – jelentettem ki annyira magabiztosan, amennyire csak tudtam. A transzból kitörve Harry is felnézett rám és zavartan kérdezte:

- Miért lenne kínos?

- Csak mert mi lakótársak vagyunk, ez nem jelent semmilyen változást.

- Nem. Semmi nem fog változni – értett egyet gyorsan. 

- Rendben lesz – mondtam kuncogva, sokkal bátrabban, mint amire azt hittem, hogy képes vagyok. 

- Ja.

- Ez nem számít.

- Valójában nem.

- Nem, mert nem ismerjük egymást már ezer éve – érveltem.

- Így van.

- És közeli barátok sem vagyunk.

- Határozottan.

- Úgyhogy nem is lesz kínos.

- Semmi szín alatt.

Újabb kínos csend. A fejem lüktetett és egy nagyon veszélyes morgást éreztem a tequliába áztatott gyomrom felől.

- Harry? – kérdeztem gyenge hangon.

- Igen?

- Ideadnád a melltartóm? – Az éjjeliszekrényre mutattam mellette, ahol az említett darab fel volt akadva a kislámpára. Az orra alatt motyogta:

- Oké, ez mostmár kínos.

Egy pillanatra rám meredt, hogy eldöntse, hogy csak vicceltem-e vagy sem, és amikor várakozásteljesen egyszerűen csak felhúztam a szemöldököm, motyogott megint valamit, majd odaadta a kérdéses ruhadarabot. 

- Köszönöm – válaszoltam röviden.

Egyszerűen bólintott, majd megint a másik irányba bámult, míg én bénán magamra rángattam a melltartót a takaró alatt.

- És az alsómat is – tettem hozzá olyan közömbösen, amennyire csak lehetett. Harry nem találta ezt ennyire közömbös dolognak. Mindenféle szórakozottság nélkül meredt rám.

- Fitz, most komolyan?

- Igen – bizonygattam. – Kegyetlenül másnapos vagyok és hatvan másodpercen belül minden újra felszínre kerül, ami tegnapeste lement, szóval könyörgök, add ide a bugyim.

Összeszorított fogakkal hajolt le, a takarót fogta, hogy ne csússzon le róla és úgy érte el a bugyit, ami a szőnyeg közepén hevert. 

- Nem mondanám, hogy túl boldog vagyok ebben a pillanatban.

- Higgy nekem, sokkal boldogtalanabb volnál, ha te én lennél – győzködtem, miközben épp az tangába próbáltam beletornázni magam. – Úgy érzem magam, mint egy szatyornyi szétrúgott segglyuk.

- Mondj újat.

Tudomást nem véve a szarkazmusáról, magam köré tekertem a plédet, ott hagyva őt a takaróval. 

- Most pedig megyek hányni.

- Elbűvölő egy másnap-reggel társaság vagy, ha eddig nem említettem volna. 

A második próbálkozásom, hogy keresztülmásszak Harry-n minimális testi kontaktussal, már sikeresebb volt és a pléddel magam körül már nem volt miért aggódnom, leszámítva az eszméletlen hányingert. 

Mielőtt elhagytam a szobát, még hátranéztem Harry-re. 

- Azt hiszem jobb, ha erről már többet nem beszélünk, ha kijövök onnan.

- Egyetértek!

A szóbeli szerződés megszületett, én pedig nagyon gyorsan behúztam a fürdőbe, hogy könnyítsek magamon. Remélhetőleg az anyám soha nem tudja meg, de ezek a másnaposságok elég gyakoriak voltak az én életemben. Talán ez az egyetemnek köszönhető, vagy a féktelen alkoholizmusnak, amit az életem bizonytalan előrehaladásának emésztőgödre váltott ki. Tisztábban… a főtárgyam szociológia, és hát mi a szart is fogok én azzal kezdeni?

A gyakori lerohanása a májamnak, annak a hitemnek volt köszönhető, hogy az emberek másmilyenek, amikor az alkohol befolyása alatt állnak – jó értelemben másmilyenek. Természetesen vannak kivételek, és természetesen éles különbség van a boldog ittasság és a totál részegség között. A reggelek, amiket a vécécsésze felett görnyedve töltöttem, az előző este következményei voltak, amikor én komolyan túlbecsültem a tolerancia szintemet. Na jó, ritkán az is előfordult, hogy szándékosan ittam addig, amíg lyukak keletkeztek a memóriámban, de többnyire csak egyszerű hibák és félre kalkuláció. Sajnos, ahogy azon a reggelen a gyomrom tartalma visszafele jött, tudtam, hogy nincsenek kifogásaim, ezt magamnak okoztam. A tequilában nem lehet bízni és én annak teljes tudatában nyeltem le, hogy ez már a máj ellen elkövetett öngyilkosság.

Az éjszaka másképp is végződhetett volna. Itt hagyhattam volna Harry-t a takarítási mániájával és elmehettem volna helyette Zayn-el. Egyrészről, Miss Hosszúcombot okoltam a váratlan megjelenéséért és amiért nem húzott el. Másrészről pedig, azt is be kell látnom, hogy velem sem minden oké. Több mint három éve ismerem Zayn-t, és egész idő alatt, soha nem mutatott semmi érdeklődést felém. Egyetlen egyszer, még első évben, egy ittas éjszaka után ölelkeztünk a szobájában, de a szobatársa, Liam, ott horkolt a másik ágyon. Azóta is abba a csókba kapaszkodom, és minden alkalommal, amikor találkozunk, azt remélem, hogy majd valami szép kivirágzik belőle.

Ha miattam volt, ha az az oka, hogy még nem vagyunk együtt, hogy egyáltalán nem érdeklem, akkor Harry hibásan általánosított. Nem minden pasi boldog, mindenféle random picsával. Néhányuknak vannak különlegesebb elvárásaik, és a gondolat is fájt, hogy talán nekem nincsenek meg azok, amiket Zayn szeretne.

A másik oldalról pedig Harry, ő nagy csirkefogó… csak egy vékony fal választja el a hálószobáinkat, úgyhogy ezt alátámaszthatom. Több, mint két év együtt élés alatt szemtanúja voltam több érdekes és gyakran kevésbé érdekes esetnek, amikor mindenféle fura alakokat hurcolt haza az ágyába. Testvérek nélkül nőtt fel, anyja meghalt, apja pedig egy üzletember, aki a legtöbbször dajkákra hagyta. Nem egészen tudom, hogy hol szedte össze a vonzerejét.

De nem lehet eltagadni tőle, van vonzereje és nagy szakértelemmel kezeli azt. Komolyan nem tudom, hogy hogyan, mivel azért annyira sok időt nem töltünk együtt és amúgy is próbáltam nem végignézni a csábításait. És bár a lányok, akiket hazahordott általában egy kicsit ittasak voltak, de soha nem történt olyan, hogy mondjuk drogot kevert volna az italukba, úgyhogy nem lehet tagadni, a vonzerejével vette őket rá az egyéjszakás kalandokra. Vagy azzal, vagy a magabiztosságával. Ami magabiztosság hiányzott belőle maga és az életének iránya felé, az visszaköszönt a másik nemmel szemben. És be kell ismernem, hogy abban a korban és helyen, ahol minden srác szimplán csak ’azt’ akarja ’csinálni’, úgy tűnt, amit ő tesz, annak van egy bizonyos varázsa.

Amíg én az egyetemi éveimet azzal töltöttem, hogy lecövekeltem egy srác mellett, aki jelentett valamit számomra, látni (és néha hallani), hogy Harry egymás után hozza haza a csajokat, eléggé kiakasztó volt.

De soha nem említettem ezt neki. Sok minden volt, amivel Harry-t piszkálni lehetett és én sem az a fajta vagyok, aki visszafogja magát. De hogy az életstílusát kritizáljam, az egy olyan határ lett volna, amit soha nem léptem át. A szerelmi életünk és az iskola, a két téma, amit soha nem vitattunk meg. Én nem panaszkodtam a hangos szex miatt, ami áthallatszott a vékony falon és ő befogta a száját a heves megszállottságomról, amit az egyik legjobb haverja iránt tápláltam. Soha nem tettem szóvá, hogy szemmel láthatólag nem szívvel lélekkel csinálta az üzleti tanulmányait és hogy nem kellene magát kínoznia vele, csak mert az apja is ezt csinálta, és ő soha nem dörgölte az orrom alá, hogy a diplomám haszontalan lesz és hogy fölöslegesen koptatom a padot az iskolában, ha lövésem sincs róla, hogy merre tart az életem. 

Ez egy barátságos egyezség volt, ami krízishelyzetben született és ahol mindketten tisztában voltunk a saját helyzetünkkel. Harry elsősorban lakótárs volt és csak utána barát. A második évemben az egyetemen, amikor a barátaim és én összeköltöztünk egy lakásba az egyetem lakóparki részén, a csapat szét esett a pletykák, a szeszélyesség, a hazugságok, a veszekedések és többé-kevésbé a lányok és fiúk között érzékelhető szexuális feszültség miatt. Néhány hónap után szétrebbentünk, két lány ment együtt, egy lány és egy fiú megint együtt, Niall beköltözött Liam-hez és Zayn-hez, a többieket pedig ki tudja, és csak én maradtam hajléktalan és rohadt mérges. Niall próbált nekem segíteni, ő volt az egyetlen, akivel még mindig jó viszonyban maradtam a költözések után is, de ez elég nehéz feladatnak bizonyult egy tanév kellős közepén.

Ez volt, amikor Harry képbe jött. Egy gazdag diák az apja nyomdokaiban, akinek volt egy saját (saját és nem bérelt) lakása a kampusz északi részén, még csak nem is az egyetemi lakóparkban. Egyedül élt. Amikor Niall azt magyarázta, hogy ez azért van, mert az apja nem akarta, hogy bármi is elterelhesse a figyelmét, akkor még szkeptikusabbá váltam. De azért még mindig benne voltam egy találkozásban és amikor rájöttem, hogy Harry közel sem olyan nagyképű, mint én azt feltételeztem, bevetettem a meggyőző erőm és kötöttünk egy egyezséget. Hogy csak néhány hónapig élek vele, amíg találok egy másik helyet. Az apja pedig soha nem tudja meg. És hogy fizetek bérleti díjat. Közel sem tudtam volna annyit fizetni, mint amennyit megért a lakás, de mindegy volt, mert úgyis csak Harry zsebébe ment a pénz. Szoros pórázon fogta az apja és igyekezett mindent elkövetni a saját önállóságáért, úgyhogy jól jött neki, arra használta, amire akarta és én normális áron éltem egy tiszta és elbűvölő lakásban, drámázó lakótársak nélkül.

Ennek már több mint két éve volt és én még mindig ’nem találtam’ egy új helyet magamnak. Ez volt a másik tabu téma, mióta a harmadik évben is beköltöztem. Ez egy kimondatlan tény volt, maradok. 

És minden egyezségünk – a bérlés, a tabu témák és a bajtársiasság – remekül működött, amíg az a végzetes éjszaka és az üveg tequila nem küldte az egészet a pokol egy hányós örvényébe.

Nem. Megbeszéltük. Túlléptünk rajta. Ez is egy újabb tabu témává fog válni és minden ott fog folytatódni, ahol ezelőtt. Semmi nem fog megváltozni.

Kivéve, hogy azt kívántam, bárcsak ne ragadta volna meg reggel az arcába toluló mellem. 

Lényegesen jobban éreztem magam, amikor egy jó adag tequila már kiürült a szervezetemből. Újra magam köré tekertem a plédet, hogy kivédjek bármiféle kínosságot, ami a folyosón történhet és már komolyan elhittem, hogy ez annyira nem is volt nagy katasztrófa és minden rendben lesz. 

Mikor visszamentem a szobámba, Harry még mindig ott volt. Bár legalább már volt rajta egy alsógatya és egy póló, de még mindig ott volt és ez már az egyezségünk felrúgásának tűnt. Az ágyam szélén ült, a takaró mögötte összegyűrve és előredőlve a könyökét a térdén támasztotta. Amikor megköszörültem a torkom, felemelte a fejét.

- Ragyogóan érzem magam – jelentettem be, de a sötétség, ami a szemében ült, tudatta velem, hogy őt nem ez aggasztja. – De nyilván valóan ez téged egy cseppet sem izgat. Sajnálom, talán összegyűrődött a farmered a szenvedély hevében? – Tekintetéből több sütött, mint egyszerű unottság, vagy bosszússág. Ez belém fúródott és égetett. Már-már megfélemlített és eltűnődtem, hogy vajon átléptem egy párhuzamos univerzumba, ahol Harry és én nem folytattunk egy egyetértő beszélgetést arról, hogy az életünk visszatereljük a normális kerékvágásba. A fenyegető nézéséből ítélve, valami teljességgel megbocsáthatatlant tettem az ő párhuzamos univerzumában, mint mondjuk, hogy megfőztem a játék nyusziját, vagy nem rendesen állítottam vissza a trófea gyűjteményét. De nem létezik olyan univerzum, amelyikben, akár teljesen részegen is, olyan hülye lennék. 

Óvatosságból kérdeztem:

- Imádkoznom kellene az életemért… vagy csak épp teszteled az új parázsló tekinteted? Ha igen, akkor tegyél le róla, embergyilkosnak nézel ki és nem csábító…

- Fitz, miért van vér…? – szakított félbe. Zavartan ráncoltam a homlokom és a vállammal nekidőltem az ajtókeretnek. 

- Nos, bár nem biosz szakos vagyok, de valószínűleg azért, mert az szállítja a tápanyagokat és az oxigén szét a testünkben és…

- Nem! A francba, Fitz! – motyogott. – Az ágyon! – Arrébb húzódott, hogy ráláthassak egy kis vérfoltra a lepedőn.

Lefagytam és a foltot bámultam. Beharaptam a számat, ahogy kifogásokért kutakodtam az agyamban.

- Mert… megjött – mondtam lassan, de nem lettem túl meggyőző.

- Múlt héten volt meg – mondta rezzenéstelen arccal. Sértődöttem húztam fel az orrom. Felbőszülten állt talpra és magyarázta. - Mintha én nem venném észre a tamponos fóliát, ha mellé esik a kukának, vagy a mosdószekrényen felejted. 

- És ez az, amiért fiúknak és lányoknak nem kellene együtt élni – jelentettem ki tényként. – A megértés teljes hiánya és a…

- Nem, nem! – szakított ismét félbe, és vádlón nyújtotta ki felém az ujját. – Ne tereld a témát. Miért van ott vér? 

Csak néhány centire állt meg tőlem, a mellkasa emelkedett és süllyedt minden levegővételnél. Szorosabbra húztam a plédet magam körül és beszédre nyitottam a szám, de egy helytálló válasz sem jutott eszembe. Szemem körbefuttattam a szobán kifogásokat keresve.

- Szűz vagy? – kérdezte, a hangja mély és barátságtalan volt. Tekintetünk találkozott és a számat jobban szorítottam. Egy nevetős levegővétel után olyan lezserül válaszoltam, amennyire csak lehetséges volt:

- Nos, többé már nem.

- Ó, Krisztusom! – csattant, leengedte az ujját, de a hangjában még mindig ott bujkált az őrjöngés. – Szűz vagy? Ezt nem kellett volna tegnap éjjel megemlítened? Nem gondoltad, hogy ez olyasmi, amiről esetleg tudni akarok?

Úgy tettem, mintha összezavart volna. A távolba meredtem és próbáltam visszaemlékezni.

- Biztos vagy benne, hogy nem említettem? – kérdeztem – Az én memóriám kisé tépázott, te hogy állsz?

- Jézusom, Fitz! – Az ordítás határán állt, hátrébb lépett és a hajába markolt, ez egy olyan mozdulat volt, amit csak akkor tett, ha nagyon ideges volt.

- Azt hittem tudod!

- Honnan kellett volna tudnom?

- Nem tudom. Már harmadik éve együtt élünk!

- De egyszer sem beszéltünk róla!

- Tudom, de soha nem hoztam haza fiúkat!

- Mert mondjuk az ágyad gyerekeknek lett kitalálva és nem pároknak! – vágott vissza és úgy mutogatott az ágyamra, mintha mindennek az lenne az oka. 

- Nem, hanem mert nem bújok velük csak úgy össze!

- Volt, amikor nem jöttél haza!

- Részegen kidőltem valamelyik barátomnál!

- Átkozott pokol! – motyogta és kezdett kihátrálni a szobámból. Türelmesen néztem őt és próbáltam rájönni, hogy miért olyan ideges és szomorú. Ennek igazából az én gondomnak kellett volna lennie. Végül megállt a szobám közepén és felém fordult. Az állkapcsa megfeszült, a haja összevissza állt, a tekintete jeges és szúrós volt.

- Hogy lehetséges ez? Huszonegy éves vagy! – Ebben a pillanatban én jöttem, hogy ideges és szomorú legyek.

- Bocsáss meg! Néhányan azt választják, hogy inkább várnak!

- Várnak, de mire? – torolt. – Egy szomorú, részeg éjszakára otthon?

- Hé! – vissza akartam vágni, de valahogy egy korrekt válasz sem jutott eszembe. Dühében Harry felkapta a farmerját a földről és azt a bizonyos fenyegetőző ujját ismét az arcomba tolta.

- Elbasztad! – mondta és a szemöldökráncolása is alátámasztotta a gondolatait. – Elbasztad ezt az egészet!

Ezzel otthagyott és átvonult a saját szobájába. Annak ellenére, hogy még mindig csak az ágyneműmbe csavarva voltam, követtem és hirtelen már én is olyan dühös voltam, mint ő.

- Hogy basztam el? – kérdeztem – Miért az én hibám ez?

- Mert hazudtál!

- Mikor hazudtam?

Harry szobája sokkal tisztább volt, mint az enyém, de a farmerját most csak a székre lökte, majd tiszta ruhákért kezdett kutakodni a szekrényben.

- Nos, elhallgattál néhány információt! – vágta hozzám.

- Változtatott volna bármin is, ha tudod?

- Igen! – csattant – Drasztikusan!

- Hogyan?

- Nem tettem volna meg!

- Miért nem? Hogyan befolyásol ez téged?

- Csak úgy! – Elővett egy pár zoknit és előbb az egyik lábán egyensúlyozott, majd a másikon, hogy felhúzza őket.

Felmordultam. Az egyik dolog, amiért Harry-vel olyan jó lakótársak voltunk, mert alapjáraton jó természete van. Mindig vigyorgós meg vicces. Nem szoktam meg, hogy ilyen nehéz eset, ez nekem nem pálya. 

- Miért vagy olyan dühös? Egyáltalán miért érdekel?

- Mert! – civakodott. Időközben pedig egy tiszta farmert is elővett a szekrényből. – Mert megbeszéltük, hogy a múlt éjjel egyikünknek sem fog semmit sem jelenteni!

- Nem is fog! – ragaszkodtam a véleményemhez.

- De így már igen! – Belebújt a nadrágba és begombolta.

- Miért? Teljesen részegek voltunk. Semmire nem emlékszek azután már, hogy lekerült a melltartóm és megcsókoltad a…

- Ó, az Isten szerelmére, kérlek fejezd be! – motyogta és a rakoncátlan tincseit gyűrte egy sapka alá. – Még nehezebbé teszed. Te mindig mindent megnehezítesz.

- Hogyan? Egyszerűen túlreagálod ezt az egészet!

- Én, Fitz? – kérdezte és megragadta a kabátját. Keresztülvágott a szobán és velem szemben állt meg. Elég közel volt ahhoz, hogy forró leheletét az arcomon érezzem és újra kérdezte – Én? – Egyik kezemet a mellkasára tettem, hogy kicsit távolabb toljam magamtól.

- Igen. – A hangom szinte csak suttogás volt. – Hirtelen feldúlt lettél és ehhez nem vagyok hozzászokva, és megfélemlít. 

Harry elmosolyodott, de ez nem a szokásos mosolya volt. Csak magára erőltette a ’feldúlt énje’, amire előtte céloztam. Ez egy rossz, vérfagyasztó mosoly volt.

- Nos, akkor elnézést kérek a kellemetlenségekért. – mondta, ahogy a kabátjába bújt. Ismét elhaladt mellettem, mint az én szobámban, és a nappaliba ment. Megfordultam, hogy lássam, amint elmegy. Kinyitotta a bejárati ajtót és visszakiabált nekem úgy, hogy valószínűleg az összes többi lakó is hallotta a folyosónkon. – Mert ez az egész reggel, nekem bizony olyan kellemes volt… Mint a kiskutyáknak, akiket a pokol hetedik bugyrában égetnek el. 

Nem tudtam mit mondani, nem tudtam visszavágni. Már csak azért sem, mert az ajtó hatalmas csattanással bezárult és Harry már oda is volt.