4. fejezet

Csürötök délután a konyhában a pultnál ülve élveztem a kellemes uzsonnámat, ami almából és mogyoróvajból állt, míg Harry úgy futkározott körbe a lakásban, mint egy mókus, aki télire gyűjt magvakat. Egy fontos prezentációt tartott az esti üzleti óráján és bár ezek általában ugyanúgy mentek, most valahogy mégis különösen szétszórt volt. Először nem találta a nyakkendőjét, azután azon problémázott, hogy a blézere passzol-e a nadrágjához. Majd elvesztette a jegyzeteit. Végül egy Istennek nem akart neki sikerülni rendesen átmenteni a powerpointját a pendrivera. 

Ő teljesen pánikolt, én pedig az almaszeletekkel szedtem fel szép nagyadag mogyoróvaj kupacokat és nem szóltam közben egy szót sem. A dolgok nem váltak borzalmasan kínossá köztünk a hétvége óta, de ismerem már annyira, hogy ilyenkor jobb nem hozzászólni. Az üzleti iskola túl nagy nyomás volt, egy szemmel láthatólag boldogtalan Harry vállán, de a legrosszabb dolog, amit tehettem volna, hogy azt mondom, hogy szakot kellene váltania.

Szóval egyáltalán nem mondtam semmit, hanem inkább keresztbe tett lábbal ültem a széken és mélyebben burkolóztam a pamut sálamba.

Végül Harry előjött a szobájából, kifejezetten csinosan állt neki az öltöny és nyakkendő, az egyik kezében a jegyzetei, a másikban a pendrive. Az állkapcsa még mindig meg volt feszülve, de már nem volt olyan vészes, mint korábban. Velem szemben állt meg a pultnál, és igyekezett szabályozni a légzését. Megkínáltam egy szelet almával, amit elfogadott egy kis mogyoróvajjal összekenve.

- Utálom ezeket a prezentációkat – mondta fejét rázva.

- Tudom – éreztem együtt. – Izgulok érted.

- Köszi. – Ránézett az órájára. – Rendben. Van még tíz percem. Ha mégegyszer nekifogok elpróbálni, akkor megölöm magam.

- Akkor ne tedd. – Rántottam lazán vállat. 

- Oké – értett velem egyet. – De akkor mondj valamit.

Felnéztem rá a pilláim alól, mivel éppen én is el voltam merülve a szociális tudományban.

- Én is elfoglalt vagyok, ezt te is tudod.

- Fitz – nyögte. – Kérlek! Az segít lenyugodni.

- És miről beszéljek? – kérdeztem és becsuktam a tankönyvem.

- Bármiről. Valami újdonság, ami a héten történt?

Sóhajtva gondolkoztam el az elmúlt néhány napon: 

- Órán voltam, dolgoztam a Hub Cub-ban, és aludtam. Milyen szokatlan.

- Komolyan? Semmi nem volt?

- Nos, van itt valami – mondtam. Kelletlenül mondtam el, de Harry olyan kétségbeesetten akarta elűzni az iskolát a gondolatai közül, hogy segítenem kellett, viszont semmi más nem jutott eszembe. – Nem tudom, hogy beszéltél-e mostanság Zayn-el vagy sem, de találkozgat a lánnyal, akit szombat éjjel hazavitt a buliból. Következő nap együtt jöttek ebédelni hozzánk a kajáldába. Hétfőn láttam őket kijönni a Starbucks-ból és tegnap együtt tanultak a könyvtárban.

Harry közelebb hajolt hozzám a pult fölött, érdeklődést tettetve. Vigyorogva kérdezte:

- Hm… el kellene mondanom a barátomnak, hogy üldözöd, vagy…?

- Ez így volt! – háborodtam fel - Én nem üldözöm! Sőt olyan volt, mintha ő követne engem és megpróbálna féltékennyé tenni.

- Milyen egy béna trükk! – nyögte Harry elszörnyedve. Nem foglalkoztam vele és folytattam.

- Szóval azt hiszem, én is tudok így játszani. Én is féltékennyé tudom tenni őt.

- Hogyan?

- Megmutatom, hogy miről marad le. Én is tudok flörtölni meg randizni valaki mással.

- Kivel?

Vállat vontam.

- Nem tudom. Nem terveztem még el. De amúgy azon gondolkozok, hogy… Niall-al.

Erre Harry nevetésben tört ki, felegyenesedett és a pultra csapott.

- Komolyan? Niall?

Szemöldök ráncolva vártam, míg befejezi a hahotázást, majd megkérdeztem

- Mi a baj Niall-el?

- Előszöris, Niall együtt él Zayn-el.

- Pont ezért tökéletes – vágtam rá izgatottan. – Ott fog zajlani minden az orra előtt – szegeztem az ujjam Harryre, ténylegesen rámutatva a lényegre. Meglepetten lépett egyet hátrébb. Önelégülten vigyorogtam. 

- Igaz Fitz. Ott fog zajlani az orra előtt. Milyen mélyre akarsz még süllyedni, hogy felkeltsd a figyelmét? Inkább tartózkodónak és kívánatosnak akarsz tűnni, nem pedig ádáznak és ostobának, nem?

- Ostobának? Ez miért ostobaság? – követeltem választ.

- Niall az ostobaság. – A tekintetemre válaszul, hozzátette – Könyörgöm. Még ha ti ketten nem is volnátok olyan jó barátok, komolyan azt hiszed, hogy Zayn elhinné, hogy lángol bennetek a tűz egymás iránt?

- Lángoló tűz? Mikor váltál te az én ötvenes éveiben járó anyámmá?

- Csak mondom… a lányok akik Niall-al randiznak, nem a heves, szenvedélyes, romantikus fajták. Azok a kapcsolatok barátság típusúak, ami öt perc nyuszi-szexben tetéződik.

Keresztbe fontam magam előtt a karom. Harry ártatlanul rántott vállat.

- Imádom a srácot, de ez így van. Mondd, hogy nincs igazam.

Harry igazságtalan volt, de tényleg jól látta a dolgot. Niall tényleg nem az a fajta srác, aki elköteleződne tüzes és kemény románcokban. És én ezt kerestem, hogy Zayn észrevegyen.

- Jól van – fogadtam el az álláspontját. – De akkor ki az, aki megfelel a célra?

Csendben maradtunk és egymás szemébe néztünk elég hosszan ahhoz, hogy egy kicsit megint kényelmetlenné váljon a helyzet. Végül Harry megköszörülte a torkát.

- Nem tudom – mondta. – Fiúk ezrei vannak, akikkel ál-randizhatsz. Ki mondana nemet egy kis kötelezettségek nélküli szeretkezésre?

- Nos, valójában nem lesz szeretkezés.

- Á! – bólintott kurtán – Akkor félreértettél. Ki mondana nemet, kötelezettségek nélküli dugásra…

- Mi? Nem! Jó ég! – hadakoztam.

- Miért? – kérdezte és kivett egy üveg vizet a hűtőből. Nagyot kortyolt, majd folytatta. – Fitz, ahogy én látom, te eléggé csalókás vagy.

- Mi?

- Okokat gyártasz a fejedben, amik eléggé távol állnak a valóságtól. Beképzeled és ragaszkodsz ezeknek a forgatókönyvéhez, úgy hogy nincs bennük egy értelmes gondolat. Mármint, ál-randi? Ez őrültség. Épeszű ember ebbe nem menne bele és még garancia sincs rá, hogy működne.

Lebiggyesztett ajkakkal álltam fel a székemről és vittem a mosogatóhoz a tányéromat, amíg beszélt. Nevetve folytatta. 

- Néha borzalmas vagy, Fitz!

- Mi? – ismételtem.

- Csak gondolj bele. Hazudsz, terveket szősz és próbálsz dolgokat elleplezni…

- Vajon mit keres az a limo itt a parkolóban? – gondolkoztam hangosan, bár csak el akartam hallgattatni. Most pedig ő jött kérdezni:

- Mi? – és rögtön hozzátette – Milyen limo?

Harry odaállt mellém a mosogatóhoz és kikukucskált az ablakon. Egy fekete limuzin parkolt le éppen a ház előtt.

- Az az apám – hüledezett Harry. A hangja megtelt félelemmel. Ránéztem, a bőre hamuszürkévé vált.

- Mi? Honnan tudod? Talán csak egy elbűvölő pár az épületből épp egy álom randira készül – találgattam.

- Nem. Az az apám – meredt maga elé és bólintott egyet. Amikor a limo hátsóajtaja kinyílt és egy a negyvenes évei közepén járó ember kiszállt, már nem volt kétséges számomra sem. Ekkor esett Harry újra kétségbe. – Istenem! Az az apám. Az apám itt van. Mit csináljak? Hogy fogok… fel fog jönni!

Vállat rántottam és nyugodtan néztem, ahogy ő mentálisan darabokra esik a konyhában.

- Tudtad, hogy jönni fog?

- Nem. Még csak azt sem tudtam, hogy a városban van! Utoljára, amikor beszéltünk még Dél-Koreában volt. Beszélt valami olyasmiről, hogy el akar vinni vacsorázni, de azt hittem, majd valamikor Karácsonykor. 

- Szörnyen giccses… feltűnni egy limuzinnal.

Harry megállt, megpördült és szembe nézett velem. 

- Fitz, el kell bújnod. – Elszörnyedtem.

- Elbújni?

- Nem tudja, hogy itt élsz! Igazán… tényleg el kell tűnnöd.

- Nem! – vágtam csípőre a kezem. – Mármint, tudom, hogy titok, de nem kell megmondanod, hogy itt lakok. Ki találhatunk valamit.

- Hogyan? Hisz már felfelé tart!

Megtorpantam, az agyamban kutakodtam valami villámgyors ötletért.

- Leszaladhatnál és megnyomhatnád az összes gombot a liften. Az legalább még három percig távol tartaná. - Hitetlenkedve nézett rám, én pedig megrántottam a vállam.

- Ó, basszameg! – motyogta. – Erre nem voltam felkészülve. Mit fogok csinálni? Mit fogok mondani?

- Mondjuk: ’Hé apa, régen láttalak.’

Harry megint engem bámult, nem túl elismerően és nyíltan zavarba esve a segítségemtől.

- Oké – mondta lendületbe jőve. – Nos, csak vidd a laptopod a szobádba… meg a jegyzeteid… meg a pulcsid… Gyerünk Fitz! A pulcsid is!

- És hogyha bemegy az én szobámba is, akkor mi lesz? – kérdeztem cinikusan, ahogy követtem Harry-t a folyosón. 

- Nem fog, mert majd itt tartjuk a közös helyiségekben.

- Mi? – Letette a laptopom az asztalomra és bosszúsan nézett rám. 

- Nem bújsz el, ahogy kértem, de nem segítesz elterelni a figyelmét sem. Mit akarsz Fitz? – Követtem őt a konyhába és közben válaszoltam.

- Úgy akarok tenni, mintha ez lenne az otthonom. Mert az is! Nem tudom, hogy milyen a helyzet közted és az apád közt, de szerintem ez őrület, hogy nem tudod elmondani neki az igazat.

- Ó, őrület? – A csajos magazinokat a kávézóasztal fiókjába dugta, miközben visszavágott. – De kreálni egy teljesen úgy életet, amiben egy igen mély és komoly kapcsolatban vagy egy sráccal, hogy egy másikat féltékennyé tegyél, az tökéletesen normális?

- Hé! – kiáltottam és támadtam vissza. – Egy perce még azt mondtad, hogy borzalmas ember vagyok, ha hazudozok. És most egy csapásra már minden máshogy áll, mert az apád belépett az épületbe?

- Tudom! – sóhajtotta és ellökte magát az asztaltól. – Nézd, tudom, hogy mit mondtam, rosszul tettem, sajnálom, de segítenél eltüntetni ezeket az idióta plédeket?

- Idióta plédek?

- Az Istenit! – emelte égnek a kezeit. – Ne vegyél már mindent sértésnek, amit mondok! Majd később vitatkozunk, de most csak segíts, légyszi!

Ezzel hozzám vágott legalább három plédet, amitől elvesztettem az egyensúlyom, és ahogy hátrabillentem, neki dőltem az egyik széknek, mint a dominó. Ezzel már kopogtak is az ajtón. Ahogy összekapartam magam a hevesség okozta felfordulásból – valójában be kell látnom, hogy a kanapéra terített plédek eléggé csajosak voltak – Láttam, hogy Harry már a bekattanás szélén áll. Soha nem láttam előtte ilyennek, még a legnagyobb prezentációi előtt sem. Mielőtt megint veszekedni kezdhetett volna velem, átvágtam a folyosón és a szobámba vittem a plédeket.

Az ajtó kinyílott és én hallottam a beszélgetést, amit folytattak. Harry nem látta az apját a tanév kezdete óta, az pedig hónapokkal korábban volt. Elég gyakran beszéltek telefonon, de ebből amit én tapasztaltam, annyi volt, hogy Harry mindig sokkal idegesebben tette le a telefont, mint ahogy felvette. De közösen, ott a nappaliban, úgy hangzottak, mint két régi jó barát. 

- Nem tudtam, hogy a városban vagy. – Az általános köszöntés után Harry végre összeszedte magát. 

- Csak most érkeztem Törökországból – válaszolta az apja. – Látni akartam a fiamat mielőtt hazamegyek. Tisztára úgy nézel ki, mint az apád abban az öltönyben és nyakkendőben. 

- Mi? Áhh, igen, lesz egy prezentációm ma este.

- Nagy prezentáció. Ez az én fiam! Készültél?

Még ha az apja nem is hallotta ki az aggódást a hangjából, számomra egyértelmű volt.

- Elég sokat – válaszolta. – Hamarosan indulnom is kell.

Elgondolkodtam rajta, hogy vajon meddig kell a szobámban bujkálnom, csak remélni tudtam, hogy Harry-nek sikerül kiterelnie az apját a lakásból.

- Mikor fogsz végezni?

- Ú… ez esti óra, úgyhogy… kilencig biztos nem.

- Ó, kár. El akartalak vinni vacsorázni. Van valaki, akivel szeretném, ha találkoznál.

- Ma nem megy. Bocsánat. 

- Nos, az iskola sokkal fontosabb – ismerte be az apja. – A lakással minden rendben van?

- Igen, egyszerűen remek. Semmi panasz.

- Jó közeg a tanuláshoz?

- Kiváló. Nagyon csendes. Semmi, ami elvonná a figyelmem.

- Nézzünk körül. Már évek óta nem voltam itt!

A szívem megállt. Pont ez volt az, amit Harry-nek el kellett volna kerülnie. 

- Hát, nem sok minden változott… - mondta idegesen.

Körbenéztem a szobámban. Egyértelmű volt, hogy valaki lakik benne. Egy ágy, egy asztal, egy laptop, egy szennyeskosár… De ez nem az én problémám, én fizettem lakbért. Én csak lecsaptam egy kínálkozó lehetőségre. Minden más Harry-re és az apjára tartozott.

Úgyhogy, ahogy a lépések közeledtek a folyosó keményfa padlóján, felkaptam a kabátom és belebújtam. Mielőtt leleplezhettek volna, kiléptem a szobámból és becsuktam az ajtót magam mögött. Ahogy megfordultam szemben találtam magam Harry apjával és egy vad mosollyal üdvözöltem.

- Hello! – Gyorsan folytattam is, mielőtt bármi kérdést feltehetett volna. – Ön biztos Harry édesapja. Nagyon örvendek. Bárcsak maradhatnék, de ú… van néhány elintézni valóm… meg más dolgok. 

Harry gyilkos pillantásából rájöttem, hogy előző próbálkozásom nem sikerült valami fényesen. Harry apja - aki nagyjából ugyanúgy néz ki, mint Harry, leszámítva a loboncot – pedig ott állt zavarodottan. És talán egy kicsit szkeptikusan. És nem tudtam, hogy örüljek-e.

Ahelyett, hogy elfogadta volna a kézfogásom, Mr. Styles hátrapillantott a válla felett a fiára magyarázatért.

Harry újra életre kelt.

- Igen, említeni akartam, miközben megnézzük a lakást – mondta és a fejét rázta, mintha csak a memóriája hagyott volna ki. – Ő… Apa, ő Fitz… June.

- Elnézést?

- June Fitzpatrick, uram! – mondtam, közben kinyújtva a kezem újra és a legragyogóbb mosolyomat is visszaerőltettem.

- És ki az a June Fitzpatrick?

Ezt a kört meghagytam Harry-nek, s kérdőn tekintettem rá én is. Hogyha ő piszkálhatott a hazudásért és színészkedésért, akkor elő kellene állnia az igazsággal.

- June az én… - kezdte és visszabámult rám. Szemében egyszerre csillogott düh és kétségbeesés. – Barátom. – folytatta, de még nem fejezte be, mert azonnal javította is magát, mintha csak nyelvbotlás lett volna. – Barátnőm!

Csak egy kurta pillanatom volt, hogy megajándékozzam a leglenézőbb pillantásommal, mert az apja visszafordította rám a tekintetét és az én szám újra fülig ért. Az apja válla felett láttam Harry könyörgő szemeit.

Bár elítéltem ezért – és a kisördög bennem nagyon szerette volna látni, hogy Harry mindent beismer az apjának – megfeszült állkapoccsal válaszoltam.

- Igen, és már alig vártam, hogy megismerhessem. Nagyon szeretnék maradni, de éppen csak beugrottam szerencsét kívánni Harry-nek az előadása előtt és már rohanok is haza. – Hagytam a nyomasztó csendet a levegőben lógni, de túl kínos volt, hogy sokáig tűrjem. – Az én otthonomba – tettem hozzá idegesen kacagva. – Merthogy nem itt élek. Én… egy másik helyen lakom. Eléggé helytelen dolog lenne itt élni. – Ha Harry szeme kés lett volna, már rég apró szeletekre vágott volna. Hogy helyrehozzam, amit elrontottam, folytattam – Harry egyedül él, mert ő nagyon komoly. Leginkább az iskolával kapcsolatban. Én ezt elfogadom és tiszteletben tartom. Én… Én teljes mértékben támogatom.

Miért nem szólal meg senki?

- Rendben. Nos. Muszáj mennem – jelentettem be és befurakodtam magam Harry és az apja közé. – Sok szerencsét Harry! – veregettem vállon. – Még egyszer, nagyon örülök, hogy találkoztunk Mr. Styles.

Nem néztem vissza, hogy az ajtóhoz spuriztam, majd kiléptem az előtérbe. Csak a lélegzetvételemre koncentráltam, hogy lefelé tartottam a lifttel. Már kint voltam az épületből és megtettem egy fél utcahosszt, mire rájöttem, hogy nem tudom, hogy hová is tartok és hogy mennyit kellene várnom mielőtt visszasunnyoghatok. 

Francos Harry Styles!

*

Néhány kör után a tömb körül az esti hidegben, úgy gondoltam, talán már biztonságos visszamerészkedni. A lakás csendes volt és reméltem, hogy bárhol is van Harry kellőképpen nyomorultul érzi magát. 

Egy röpke két órát töltöttem olvasással és jegyzeteléssel, mielőtt Harry beesett kimerülten az iskolától és a kis jelenettől előtte.

Nem vettem rá a fáradtságot, hogy még egyszer felnézzek rá, úgy kérdeztem.

- Jól ment a prezentáció?

- Fantörpikusan – morogta. Levette a blézerét és egyenesen elsétált mellettem, be a szobájába. Nyűgös volt, én pedig hagytam őt egyedül elmerülni az önsajnálatban. Nem érdemelte meg, hogy foglalkozzak vele, azután amit kaptam tőle, mielőtt az apja képbe került.

Éppen hogy csak újra elmerültem az olvasásban, amikor Harry visszatért. Az elegáns ruhákat melegítőre és pólóra cserélte. Csendben öntött magának egy pohár üdítőt és le ült vele szemben a pultnál. Nem néztem rá, de éreztem, hogy a tekintete éget.

- Mi az? – kérdeztem, kissé talán gorombán a hosszú csend után.

A frusztráltságtól még a homloka is ráncos volt, de lágyabb arckifejezést öltött, mikor ránéztem és csak megvonta a vállát. 

Megráztam a fejem és visszafordultam a tanulni valómhoz. 

De még mindig éreztem égető tekintetét, és a melegséget a bőrömön. 

- Harry. Mi van? – kérdeztem megint.

- Semmi – rázta meg a fejét.

- Ha azt akarod, hogy bocsánatot kérjek a korábbiért. Hát nem fogok! Semmi szín alatt. Tudtam, hogy mérges leszel, amiatt amit mondtam, de elég nehéz helyzetbe hoztál. És esélytelen volt…

- Nem vagyok mérges – szakított félbe. – Vagyis nem rád.

- És akkor miért bámulsz úgy rám, mintha semmi mást nem szeretnél jobban, mint engem darabokra tépni, cafatról cafatra?

- Nem is – ellenkezett. Majd egy sóhaj után folytatta. – Bocsánat. Csak rossz napom volt.

- Az apukád váratlan látogatása miatt?

- Nem csak az. Útban az órára közölte velem, hogy kikérte a jegyeimet a titkárságról. Az átlagom romlott és egy tárgyból majdnem nem engedtek vizsgázni. Persze ezt én tudtam, de azt hittem, hogy van még időm javítani, mielőtt kiderülne a szemeszter végén. Rettentően kontrollál és csak a célokat tartja szem előtt. A kis attrakciód segített eltántorítani őt attól, hogy körbejárjuk a lakást, szóval szerencsére nem látta a szobád, de aggódik amiatt, hogy barátnőm van, mert szerinte elvonja a figyelmem.

- De nincs is barátnőd – mutattam rá a tényre. 

- Tudom, de nem mondhattam mást, mert akkor tudni akarta volna, hogy mit keresel itt. Nyilvánvalóan azt, hogy a lakótársam vagy nem mondhattam. Ezen kívül az egyetlen opció az lett volna még, hogy az egyik csoporttársam vagy és segítettél az előadással.

- Ez jó ötlet. Miért nem azt mondtad?

- Mert… te nem ismered az apámat. Legközelebb, ha meglátna tesztelné a szakmai felkészültséged és kikérdezne a jövőbeni céljaidról. Elég fura vagy te akkor is, ha magad adod, …

- Hé!

- … nem kérhetlek még arra is, hogy légy valaki más.

- Kit érdekel? – kérdeztem felháborodva. – Három éve itt élek, egyszer találkoztam vele. Mikor futnánk össze megint?

Megdörzsölte a nyakát hátul, ami egy sokatmondó jele annak, hogy aggódik.

- Őőő… holnap este – válaszolta, feszélyezetten bámulva a pultlapot. 

- Holnap… este? – ráncoltam a szemöldököm. – Megint idejön?

- Nem igazán. Mi megyünk el. 

- Elmegyünk? Mi?

- Aha. – Megnyalta a szája szélét. – Apám el akart vinni vacsorázni. Amikor benyögte, hogy azt szeretné, ha találkoznék a barátnőjével, hozzátette, hogy ő is szeretne megismerni téged jobban. 

- Szóval… - Éreztem, hogy a dühösség egy egészen új szintjét ismerem meg. -… hagy gondoljam ezt végig. Felejtsem el az összes holnap esti tervem…

- Milyen tervek? Hogy Jóbarátokat nézel egyedül a szobádban?

Nem túl derűsen pillantottam rá. 

- Vicces, hogy vékony jégen állsz, de még mindig korcsolyázni próbálsz!

- Bocsánat! – motyogta. – Folytasd.

- Holnap este vacsorázni megyünk – kezdtem bele megint, majd az ujjamon számoltam. – Az apád, aki nem tudja, hogy itt élek és aki kritizálj mindent, amit teszel; a barátnője, akivel még soha nem találkoztál, sőt eddig azt sem tudtad, hogy létezik; és te, Harry Styles, aki nagy szarban van a jegyei miatt és az életed a seggnyalás.

Mély levegőt vett és halványan elmosolyodott.

- És te, June Fitzpatrick – tette hozzá. – A barátnőm.